vasárnap, március 06, 2011

A sehányéves kislány

Most hogy Pocóbaba már elmúlt 12 hetes és túl vagyunk az első nagyon alapos genetikai ultrahangon, ahol mindent a legnagyobb rendben találtak, szerettem volna leírni, hogy hogyan is kezdődött az ő kis élete. Azt is, hogy nyáron még elképzelhetetlennek tartottam, hogy másfél éves Zalán mellett én terhes legyek, vagy hamarosan szüljek. Azt is, hogy ahogy Zalán egyre önállóbb lett, egyre jobban megértette magát velünk és másokkal, így novemberben egyszer arra ébredtem, hogy igen, készen állok, hogy növekedjen kis családunk. Azt is, hogy decemberben az első pillanattól fogva tudtam, hogy sikerült és még akkor is, amikor karácsonykor negatívat teszteltem és mégsem tudtam pisis tesztet akasztani a karácsonyfára. Azt is, hogy aztán szilveszterkor teszteltem egyetlen halványat, de többre nem is volt szükségem, hisz teljes bizonyosságban éltem addig is. Azt is, hogy Zalán kistesós könyvet kap szülinapjára és már olvasgatott is egy párat. Azt is, hogy mindig úgy képzeltem, hogy a kis lelkek habos felhők széléről, lábukat lógatva tekingetnek lefelé jobbra-balra, és ha valaki szimpatikus nekik, akkor belezuhannak az ő lelkébe és onnan teremtődnek kisbabává, amikor eljön az idejük.

Ezeket és még több mindent ennél jóval részletesebben, de nem tehetem. Március 2-án, hajnalban Pocóbaba úgy döntött, hogy mégsem akar leszületni erre a világra, vagy legalábbis nem mostanában. Nagyon nehéz napokon vagyunk túl. Fizikailag sokkal jobban megviselt, mint eddig valaha bármi. Lelkileg, pedig megfogalmazhatatlan, és ezért is fogok mindenfélét ide írni, ami sokak szerint talán nem tartozik senkire, de nincs hova kiírnom magamból. 

Hétfőn voltunk az ultrahangon, a doktor úr inkább kislánynak látta, mint fiúnak. Legalább fél órát voltunk bent nála, Zalán nélkül (aki elvből nem lép be holmi doktor bácsik ajtaján) és úgy repkedtünk kifelé, mint valami gerlepár. Másnap egész nap nagyon fájt a hasam. Nem görcsölt,  csak fájdogált,  mint amikor az embernek székrekedése van. Előfordul, nem ijedtem meg, de eléggé szenvedtem. Hánytam is és a lázam is elkezdett felmenni, aztán remegtem és lezsibbadtak a kezeim csuklótól. Hideg víz alatt rendbe hoztam a kezeimet, hogy tudjak telefonálni, de az orvosom valami vírusnak gondolta, mivel tegnap minden rendben volt a terhességemmel nem lehet baj. Háziorvos nem jött ki, maradt a lázcsillapítás, kivételesen egy gyógyszerrel és hűtőfürdővel. Estére 39 és 40 fokokat mértünk, a fürdőben a görcsök is enyhültek, a láz is és majdnem bealudtam. Vakbelet, epegörcsöt és mindenfélét diagnosztizáltam, hisz nulla vérzésem volt. Aztán a rettenetes alapgörcs mellé bejött valamiféle rendszeres és még erősebb görcs, ami már emlékeztetett a vajúdásra, de nem akartam elhinni. Felébresztettem Viktort, ha egyáltalán tudott mellettem aludni, hogy én ezt nem bírom tovább, de még mindig azt hittem, hogy wc-re kellene mennem. Sikerült is egy kicsit, újabb hányás. Egyszer csak hirtelen sok vér, telefon, de egy pillanat múlva már késő volt. 

Hajnalban a kórházban azonnali befejező műtétet végeztek. Mivel belázasodtam két napig kellett ott maradnom. Két ágyas szobában voltam. A negyedik szobatársam abortuszra jött. Nem nagyon volt kedvem beszélgetni vele. Este kapott valami tágító pálcikákat és remegve hozták vissza, majdnem magánkívül volt. Végül gondoltam, hátha jobban bírja, ha dumálunk. Nagyon kedves, értelmes lány volt, majdnem velem egyidős és megértettem, hogy tényleg ez volt az egyetlen  választása. Rettenetesen szenvedett, görcsölt. Fél négyig beszélgettünk, aztán kicsit tudtam aludni, majdnem ő is. Azok között, akikkel együtt várakozott a folyosón, volt olyan, aki a 3. abortuszára jött (20 év alatti) és este 9-ig népünnepélyt tartott a barátnőivel a folyosón, semmi fájdalma nem volt. Nem értettem, hogy miért kellett nekem ezt átélnem az utolsó éjszakámon, de most már tudom. Amikor az orvosom meglátogatott az első mondata az volt hozzám: "Nem a maga hibája." Valójában ezt csak azután az utolsó éjszaka után hittem el neki. Senki nem tudja mi történt, egyszerűen beindult a szülés (lehet, hogy az egyéb görcsöktől) és teljesen normálisan lezajlott, mindenféle előjel nélkül. Valószínűleg visszafordíthatatlan folyamat indult el. El kell fogadnunk a döntését és tanulnunk belőle.

Zalán a nagyszüleinél töltötte ezt a pár napot, nagyon jól érezte magát, továbbfejlesztette vonat tudományát és földgömb ismereteit papával, belehelték az összes ablakot és rajzoltak rá. Mellette persze nem unatkozunk és  keveset tudunk gondolkozni. Biztosan ezerszer könnyebb, hogy ő itt van nekünk és mégis mennyire nehéz! Mindent tud, nem emlegeti már Pocóbabát. Viktor mesélte, hogy hátrament az udvaron és mondta a ketrecénél, hogy a nyuszi elment. (Ez még nyáron történt!) Aztán megbeszélték, hogy a degu is elment és Pocóbaba is. Barátnőm szerint ő már le is zárta magában, ők már elbúcsúztak. Nekünk is el kell engednünk ezt a kis lelket, aki tanítani akart nekem valamit rövidke jelenlétével. Remélem van még egy-két lelkecske aki bennünket választ(ott).

Ahogy apukája mondta: Pocóbaba örökre Pocóbaba marad. A mi kis Pocóbaba angyalkánk.
"Valahol a fényeken túl,
ami szép volt, s elmúlt, újra vár.
Valahol az álmon is túl,
ott a kikötő, s a néhai táj,
ahol újra feltárul a régen látott ajtó,
aki várt, most odafut eléd,
újra kikötött a régi hajó.
És az elveszett játékok életre kelnek
és körben kigyúlnak a fények.
Ó, régen várnak ránk az örökre szépek..."

11 megjegyzés:

  1. Dia, nem is tudok mit írni...csak annyit, hogy nagyon-nagyon sajnálom! Sok erőt kívánok Nektek! Ölellek!

    VálaszTörlés
  2. Elmondhatatlanul sajnálom, hogy ezt és így át kellett élnetek! :-( Pocóbabát sosem fogjátok elfelejteni, de hiszem hogy a testi-lelki felépülés után Rátok talál Zalán kistestvére! Nehéz ilyenkor bármit is írni, minden csak üres szónak tűnik, inkább sok ölelést küldök!

    VálaszTörlés
  3. Potyognak a könnyeim és nem tudom mi lenne az, amit most írhatnék neked. Rettenetesen sajnálom, hogy át kellett éreznetek ezt a veszteséget. Nagyon-nagyon sok erőt kívánok nektek, és kívánom, hogy minél hamarabb legyen egy újabb pocaklakótok! millió puszi és ölelés!

    VálaszTörlés
  4. :-((( Én most megint csak sírni tudok.... :-((( ugyanúgy, ahogy pár napja, amióta tudom és gondolok Rátok... :-(((

    VálaszTörlés
  5. Amikor a címet olvastam még nem hittem, hogy ez lesz a témája :( Nagyon sajnálom és sok erőt kívánok Nektek!

    VálaszTörlés
  6. Szoktam nagyképűen azt nyilatkozni, legyen szó bármiről, hogy én márpedig nem hiszek a véletlenekben és nem hiszek abban, hogy történhet bármi ok nélkül. Eddig az én életemben nem sok kérdőjelem van, ezért eddig tartom az elméletem. Ilyen helyzetben viszont nem voltam, nem tudhatom, hogy ti megtaláljátok-e a szerepét és helyét ennek a tragédiának a sorsotokban, lehet, hogy nem. De hátha mégis. Szívem legmélyéről drukkolok, hogy békét kössetek meg nem született kicsilányotok döntésével, talán megérzett valamit. Az is lehet, hogy nem, nem tudom. Azt sem, hogy van-e értelme annak, amit ideírtam. Nem találok szavakat, sokat gondoltam ma rátok, a többit emailben leírtam.
    Lapogatós, mellkaspréselős ölelés. Puszi

    VálaszTörlés
  7. Dia,
    Virág mesélte, mi történt nálatok-veletek, nagyon sajnálom, hogy így kell először kommentelnem hozzátok, de mégis szeretnék, hogy tudd, gondol rátok mégvalaki.
    Azt gondolom, így, hogy Zalán van nektek, nem könnyebb, hanem másképp nehéz feldolgoznotok, ami történt. Megélni szörnyű lehet, elfogadni nem tudom, lehet-e.
    Nagyon nehéz írnom ide most, több okból is, egyik, hogy nem is ismerjük mi egymást, hogy jövök én ahhoz.. Mégis kívánom, hogy meg tudjatok békélni, el tudjátok fogadni és tiszta szívvel tudjátok várni azt, aki a jövőben titeket választ családjának.
    puszi
    Judit

    VálaszTörlés
  8. Dia nagyon sajnálom .Sok erőt ...Sajnálom , hogy ezt át kellett élnetek . Kitartást !

    VálaszTörlés
  9. Mindegyikőtöknek köszönöm szépen! Nagyon sokat jelent, hogy tudattátok, hogy gondoltok ránk és kicsit megoszthatjuk így a terhet, ha szabad ilyet mondani.

    VálaszTörlés
  10. Őszintén sajnálom....

    Ölellek nagyon!

    VálaszTörlés
  11. Nagyon sajnálom, hogy Pocóbaba angyalka lett. :( De talán meg van az oka, talán majd megértitek idővel. Nagyon drukkolok, hogy mielőbb költözzön újra valaki a pocakodba, és boldogan várhassátok!!!
    Vigyázzatok Magatokra, egymásra! Sok-sok ölelés!

    VálaszTörlés

Related Posts with Thumbnails